A Magyar Költészet Napja | 2017.

  Nagy verskedvelőként számomra alapvető, hogy minden évben megemlékezem a Magyar Költészet Napjáról. Örülök, hogy ilyenkor sok-sok kezdeményezés jelenik meg, mellyel a költészetet népszerűsítik a szervezők, ilyen például a fizess verssel a kávézókban (sajnos Debrecenben egyedül egy kultúrkocsma csatlakozott az eseményhez, remélem, hogy jövőre több kávézó is vevő lesz a dologra), illetve a posztolj verset az utcára is. Az ezévi választott versemet egy ismerősöm osztotta meg a Facebookon, s egyből beleszerettem ebbe a kis gyöngyszembe. Fogadjátok szeretettel! (Öröm a négyzeten: ez volt a 100. bejegyzésem a blogon, hurrá!)

Kosztolányi Dezső: Akarsz-e játszani
A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni,
akarsz-e mindig, mindig játszani,
akarsz-e együtt a sötétbe menni,
gyerekszívvel fontosnak látszani,
nagykomolyan az asztalfőre ülni,
borból-vízből mértékkel tölteni,
gyöngyöt dobálni, semminek örülni,
sóhajtva rossz ruhákat ölteni?
Akarsz-e játszani mindent, mi élet,
havas telet és hosszu-hosszu őszt,
lehet-e némán teát inni véled,
rubin-teát és sárga páragőzt?
Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni,
hallgatni hosszan, néha-néha félni,
hogy a körúton járkál a november,
az utcaseprő, szegény, beteg ember,
ki fütyürész az ablakunk alatt?
Akarsz játszani kígyót, madarat,
hosszú utazást, vonatot, hajót,
karácsonyt, álmot, mindenféle jót?
Akarsz játszani boldog szeretőt,
színlelni sírást, cifra temetőt?
Akarsz-e élni, élni mindörökkön,
játékban élni, mely valóra vált?
Virágok közt feküdni lenn a földön,
s akarsz, akarsz-e játszani halált?

1 megjegyzés: